ThatsDoro

ThatsDoro

Replay? Naná!

2015. május 03. - ThatsDoro
Ha nincs jobb dolgom és közlekedési eszközön utazom, szeretem nyomogatni a telefonom. Nem tudom igazából miért csinálom. Vajon másik miért csinálják, hogy értelmetlen játékokkal játszanak? Unalom? Pótcselekvés? Nem tudom. Mindenesetre elég jó időtöltő. 

Tegnap egyik barátom mutatott egy játékot. A neve Impossible Drew. Valamit kellett keresnem a Candy's Chrush után - amit meguntam -, mert csomó ismerősöm megelőzött, amíg négy hónapon keresztül a háromszáz-akárhányadik pályán tököltem. Valamiért presztízsveszteség, hogy régen az első öt emberben voltam, most meg ott kullogok a lista közepén.

Az Impossible Drew sem éppen egy okosító játék. Hasonlít a Temple Runhoz (aki ismeri) aminek a lényege, hogy a képernyő egyre gyorsul, ahogy haladunk előre az időben. Itt azonban nem menekülni kell és ugrálni, hanem megadott motívumokat rajzolni. Nem valami könnyű , főleg, hogy a játék mindenbe beleköt. Még a 3-ast sem úgy kell rajzolni, ahogy azt tanultam. És egy csomó bonyolult szimbólum is van benne. Természetesen, hogy ne legyen unalmas néha bedob egy lehetőséget, hogy jobbra, balra, előre, felfele vagy lefele akarok haladni az úton. Ilyenkor elhúzom abba az irányba az ujjam a képernyőn. Pontozza is, hogy mennyire rajzolok pontosan. Nem tudom mennyi a rekordom, mindenesetre könnyen rá kattanhat az ember, mert ha nem rajzolom le jól az adott formát és nekiütközök a falnak, akkor vége a játéknak. Nincs last chance. Ennyi, kész. 

És ilyenkor mit csinálok? Replay? Naná! Az ember nem tudja elfogadni, hogy veszített. Szóval nehéz abbahagyni. Még egyet. Na még egyet.

Hopsz, és, még a megfelelő megállóban sem sikerült leszállni...

Dadogott. Hát nem csodás?

Ott állt. Törött szemüvegben, szakadt ingben, barna nadrágban és egy tornacipőben, egy régi hegedűt szorongatva. Papával beszélgetett. És dadogott. Hát nem csodás? 

Papa azt hitte, hogy felkeltettek. Pedig nem. Én már kifigyeltem őt. Alig vártam, hogy beszélhessek vele. Ki is mentem hozzájuk az udvarra. Luigi Del Sorro-nak hívják, vándormuzsikus. És iszonyatosan jóképű! 

Papa megkérte, hogy tanítsa meg zenélni. Valami fiatal bigét akar levenni a lábáról, de nem ismeri ezeket a modern dalokat. Szegény Luigi! Nem is tudja mire vállalkozik. Papa azt akarja, hogy egy nap alatt tanítsa meg őt a muzsika művészetére. 

Így legalább beköltözik hozzánk. És melyik szobát kapja???
 Az emeletit. A mellettem levőt!!!

Anconai szerelmesek / Komárom- Jókai Mozi 
2015. május 26.




Mennyit fizet a füzet?

Amikor elkezdem a tanévet, rengeteget költök füzetekre. Imádok írni. Verseket, naplót, történetet, ezért nem mindegy, hogy milyen füzetbe írok. Elég válogatós vagyok ilyen szempontból. Bár az írásomra nem mondhatom, hogy gyöngybetűs, alapjában véve rendezett.



Szeretem a rendezettséget a füzeteimben. Szeretem kiemelni szövegkiemelővel , vagy aláhúzni tollal a dolgokat. Általában váltogatom a tollat és a ceruzát. A legtöbbet ceruzával írok. Szoktam rajzolgatni is a füzetek sarkába, ettől még az anyag felidézése is könnyebben megy. 

Általában úgy tanulok, hogy elolvasom egyszer, "lefényképezem", és amikor ott vagyok a számonkérésen, "visszalapozok" a fejemben. Elég érdekes, de néhány írás annyira bevésődik az emlékeimbe, hogy még mai napig, ha kérdezik mondjuk, hogy mikor volt xy háború, vagy mi történt xy eseménykor felidézem az adott oldalt. Látom magam előtt a kézírásomat, és sokszor még arra is emlékszem, hogy melyik lapon volt, vagy, hogy mi volt utána. Ez nagyon jó dolog, csak a matematikánál és a fizikánál nem annyira tudtam hasznosítani középiskolában. Mondjuk a képleteket mindig lefotóztam.

Szóval... Sokat költök füzetekre. De emiatt, hogy ennyire szeretek írni fontos a kinézet. Sokkal nagyobb a kedvem leülni tanulni, ha egy szép füzettel tehetem meg ezt. Csak sajnos ezek a szép füzetek kemény borítósak sokszor, és nagyon drágák. Egyetemistaként pedig nincs szükségem ilyen füzetekre, mert a helyet nem használom ki. A legtöbb előadásjegyzet fent van az interneten, én is onnan tanulok, azt viszem órára, arra jegyzetelek. 



Végül úgy döntöttem minden szempontból jobb, ha nem vásárolok fel sok szép füzetet.


Gondolkoztam, hogy mi legyen helyette. A sok füzet, sok helyet foglal. A sok vékony, kis alapú füzettel ugyanez a probléma. A nagy, vastag füzettel, ami több részre osztott csak az a probléma, hogy nem telik be, nem éri meg. Ráadásul iszonyat nehéz ahhoz, hogy mindennap cipeljem. 



Egyik csoporttársam taktikáját választottam. Vettem különböző színű lefűzős mappákat, és hozzá lefűzhető lapot. Ez mind nevetségesen olcsó volt az egyre, és ráadásul fölöslegesen dráguló mindenféle színű és díszítésű füzetekhez képest. 



Azt hiszem jó üzletet kötöttem. Na irány tanulni.

Miért nem haltunk meg?




A hasamat fogom. Fáj. Görcsöl.

Pedig mi meg akartunk halni. Nem tudok Luigi nélkül élni. Papa hozzá akar adni ehhez a fura nevű milliomoshoz. Mi is a neve? Lucrezio?

Nem is szeretem. Nem is ismerem. Ráadásul még dadogok is. Mindig dadogok. Kivétel  egy esetet, amikor Luigivel beszélek. Na akkor aztán nem. Azt hiszem, ez az igazi szerelem!

Tegnap este elhatároztuk Luigival, hogy nem akarunk egymás nélkül élni. Kimentünk a konyhába méreg után kutatva. Erre jött Dorina, a házvezetőnőnk, aki felajánlotta, hogy segít meghalni. Szuper! Adott mérget. Olyan igazit, halálfejeset.

Aha. Még most is élek! Luigi is. Viszont egész éjjel fostunk....

Anconai szerelmesek / Komárom- Jókai Mozi
április 27-28. 19:00 




Grazie!

Az első mondatom, amit mondok. Másfél év után először. Libabőr, várakozás, öröm, nevetés.

Egy asztalon állok, pár centis magassarkúban. Már megint nincs váltócipőm! Az asztal kicsit imbolyog, de azért elbír.


"Bene cosí"- jön a válasz. A hang gazdája nevetve néz rám. Legalább annyira vigyorog, mint én. Mindig ez történik. Valamiért nem tudunk komolyak lenni. Azt hiszem tudom a választ. Másfél év hosszú idő. Mind a ketten örülünk. Tudjuk, hogy ez most megint jó lesz. Teljesen jó terápia. Röhögőgörcs.

Megfogom a hegedűt - most leginkább a képzeletemben - és a zenére elkezdek hegedülni.
A rendező szól: "Ezt ne úgy!" Instruál. Mi követjük.

Azt hiszem régóta örültem valaminek ennyire. És most újra elkezdődik.


Anconai szerelmesek  / Komárom- Jókai Mozi
április 27-28.  19:00



A cukoridomítás mestere

  Sztaracsek Ádám nagyon sok fiatal cukrász példaképe lehetne. Ádám még csak a húszas évei elején jár, de már számos díjat nyert és mesterien bánik a cukormasszával. Kreativitásának határa a csillagos ég. Egy igazi művészet, amit ő csinál.
Bárki megy be hozzá a cukrászdába, mindig van hozzá egy kedves szava. Beszélget a vendégekkel, megkérdezi a véleményüket, még a legnagyobb munkából is kijön a pulthoz egy-két szóra. Vele beszélgettem a munkájáról, fortélyokról.


A Jánoska Cukrászdát szüleid alapították. Már te viszed tovább?

Egyenlőre még nem vettem át, még apáék is intenzíven dolgoznak. Apa 72 évesen, anya 68 évesen. A cukrászda 1995. április 1-én nyílt, most voltunk épp 20 évesek.


A középiskolai tanulmányaidat egy gimnáziumban kezdted, majd mégis átmentél egy másik középiskolába, hogy vendéglátós irányban tanulhass. Mikor határoztad el magad? 


Hatosztályos gimnáziumban kezdtem, igen. Azonban jobbnak láttam minél korábban átmenni a vendéglátós vonalra, így a 9. osztályt már ott is kezdtem. Először leérettségiztem, utána pedig a cukrász szakmát szereztem meg.



Sorra kapod az elismeréseket. Milyen minősítéseid, díjaid is vannak pontosan?


Manócska, üreges fújt karamell.
Az első versenyem: tanulóként kezdtem versenyezni. Az első versenyre egy iskolai nézeteltérés miatt nem az iskolától, hanem a cukrászdától indultam. Culinary Expo. Budapest Hungexpo az volt az első aranyérmem.  Itt még nagyon friss volt a karamell tudásom. Éppen 2 hónapja űztem a cukor idomítását.
Második versenyem: Cukor show ezüst éremmel gazdagodtam.
Harmadik versenyem a tavalyi farsang kupa tanuló kategóriában ezüst érmet szereztem. Cukrász tanuló kategóriában pedig aranyérmet. Ez volt az a verseny, ahol reggel az iskolában a munkámat darabjaira törték. Gyorsan hazajöttem Tatabányáról és 1 óra alatt összedobtam egy munkát. Vészhelyzet lett a munka neve, az pedig aranyérmet kapott.
A következő versenyem a Bagatech volt, ahova már picit komolyabban is készültem. Ott elég kemény zsűrizés volt. bár mindenkinek más jön be. Tanuló dísztorta: ezüstérmes lettem. Tanuló cukrász artisztika-  szintén ezüst érmet kaptam.
Az ötödik versenyem az első felnőtt versenyem volt, az idei Farsang kupa. Ez volt számomra az eddigi legnagyobb kihívás. Kicsit lehet túl is vállaltam magam, sőt biztos. 1-2 óra alvásokkal 1 hétig az ember nehezen bírja. Cukrász kategóriában 5 petit fourst kellett tálalnom (1 tányérdesszertet, 1 napi terméket és egy dísztortát.) Ezt a zsűri ezüstéremmel díjazta.
A versenyre neveztem cukrászati artisztika kategóriába is A pokol bugyrai munkámmal.  Démonom aranyérmes lett. Mellesleg a kutyám neve adta az ötletet.

A pokol bugyrai- Démon

Mit szeretsz legjobban a munkádban?

Leginkább azt, hogy nem unalmas. Mindig találok benne új dolgokat, kihívásokat. Bár néha nagyon sokat kell dolgozni. Néha előfordul, hogy kicsit elkezdek belefáradni, de mindig van valami, ami újra beindít.

Rettentően finom a fagyitok. Mi a titka?

A minőségi alapanyagok.


Igazi művészet, amit a tortákkal művelsz. Honnan jön ez a sok ötlet?

Mivel megrendelésre dolgozok így az ötleteket maximum óvatosan csempészhetem be a munkáimba. Illetve, ha bizonytalan a vendég ajánlgathatom vagy mondom, hogy bízza rám és szép lesz. Internetet böngészve rengeteg szépség van. Aztán egy idő után az ember saját stílusa is kialakul, amihez már annyira talán nem is az ötletek kellenek, hanem csak a megvalósítás. viszont ami néha unalmas az a monotonitás. Például egy miniont már majdnem, hogy csukott szemmel meg tudnék csinálni.





Nagyon tetszenek a cukor orchideádid. Ezeket, hogyan készíted?

Orchideából is 2 fajtát készítek: karamellből és cukormasszából. Nekem személy szerint a karamell jobban a kezemre áll, de a cukormasszás hasonlít jobban az eredetire. Karamell az forró cukorból készül, a cukormasszás meg egy marcipánhoz hasonló anyagból bedrótozva, szárítgatva, festve majd összerakva. Ez hasonlít az igazi élőre, de ezt annyira nem díjazzák az emberek azt veszem észre. Már csak az ára miatt, mivel minimum 2-3 nap kell hozzá mire a cukorból kész, igazira hajazó virág lesz.




Mennyi idő az olyan tortákat, díszítéseket elkészíteni, ami precíz munkát és ügyességet igényel? 

A munkaidő az mindig változó. Függ attól, hogy csináltam-e már olyat, vagy azt se tudom, hogyan kezdjem el. Sok idő, az a lényeg. Precíz munkát összevágni nem lehet. Nyilván nem percekről vagy fél órákról beszélhetünk itt...

Mi a finom torta titka?

Az, hogy még így nagyobb mennyiségnél is szeretettel, teljes odaadással készüljön. És persze a minőségi alapanyagokat, hozzávalókat se felejtsük el. Általában a megrendelőknek vannak egyedi kérései. Ezeket mindenképpen figyelembe kell venni.



Mit szeretsz a legjobban készíteni?

Karamell-virágozás a kedvencem. Ha ideges vagyok és virágozok, akkor meg is nyugszom.


 Mit gondolsz mitől lesz sikeres egy cukrász?
Természetesen, ha szereti, amit csinál.


További képek:











Ha tetszett, lájkold. ;)

telo ha pasi

Fekete és puha. Ahol kell, kemény. Lehet bele dolgokat tenni. A tépőzár összefogja a benne levő cuccokat. Sok zsebe van. Rengeteg minden belefér, ahhoz képest, hogy nem is konkrétan arra használják, hogy össze-vissza mindent pakoljanak bele. Könnyű. Felkapod és viszed. Magadra akaszthatod, na azért zsebre nem teheted. Könnyen szakad? Talán. Sokáig jó? A szavatossága nem jár le. Az anyagáé talán.

Két szeme van. Elől és hátul is lát. Mindig vizslat, sosem tudok előle elbújni. Okos, majdnem olyan okos mint én. Sőt van amiben okosabb, az érdeklődési körünk más. Ő a számítástechnikára bukik. A digitalizálásra és a megjelenítésre. Mindenre figyelmeztet, de sose üvölti le a fejem. reggelente kitartóan kelteget, abba sem hagyja, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy felkeltem.

szösszenet

sétáló emberek
napsütés
rohanás
Vízcsobogás a betonrengetegben.
Beszélgető haverok a fűben a pályaudvar előtt.
Siető bőröndös emberek.
Koszos pályaudvar, előtte a szép tér. Jó kis figyelemelterelés.

A Costa Caféban a kedvenc epres-shakemet kortyolva nézek ki az ablakon. Nagyon finom ez az ital. Szerintem itt a legfinomabb Pesten belül. :)
Emberek. Rengeteg. Ki rohan- ki ül. A betonrengeteg közepén egy szép teret alakítottak ki. Van itt minden, ami kell. Víz, szép zöld gyep és beszélgető emberek. Mögötte pedig egy gyönyörű pályaudvar magasodik. Kisütött a nap, tavasz van. A fiatalok kiültek, mint a verebek a fűben. Igaz, április van- anya mindig azt mondta, hogy r betűs hónapban ne üljek a fűre- ő bajuk. :)
Páran rohannak. Bőröndöt húznak, vagy aktatáskát cipelnek.

zene
illatok
emberhangok
korgó has
eperíz a számban
tányércsörömpölés  a konyhából
nyugalom , kávéház feeling
boldogság, itt a tavasz

Step by step- Magyarországon

          A napokban elterjedt az interneten, hogy a finn iskolarendszert teljesen átreformálják. Eltörlik a tantárgyakat és tematikusan építik fel az anyagot. Például, aki vendéglátós szeretne lenni felnőtt korában, az olyan oktatást kap (matek, idegennyelv stb.). Erről lehetne vitatkozni, hogy vajon egy ennyi idős gyermek tudja-e, hogy mivel szeretne foglalkozni majd a későbbiek során?!
Azonban most nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy ezt véleményezzem, hanem, hogy leírjak egy módszert, ami Magyarországon is elterjedt.Ha valaki nem a hagyományos, poroszos szellemben szeretné oktatni gyermekét, annak bátran ajánlom!



Néhány gondolat a Lépésről lépésre pedagógiai programról

Eredeti neve Step by Step. Nem akarok senkit untatni a módszer történetével, akit érdekel könnyen utána tud nézni. Az 1990-es években amerikai szakemberek dolgozták ki. Ez egy gyermekközpontú pedagógiai program (lejjebb szemléltetem). A lényege, hogy az aktív és hatékony tanulás segítségével teszik alkalmassá a felnövekvő gyerekeket arra, hogy egy demokratikus társadalom tagjaivá váljanak. Összesen 29 országban alkalmazzák.
Azt hiszem anyukámék egyik legjobb döntése volt, hogy az általános iskola kiválasztásakor egy olyan iskolába kerülhettem, ahol egy lépésről lépésre módszerű osztály indult (akkor már sokadszorra).
Ekkor még fel sem fogtam, hogy mennyi mindent tanulhattam meg- játszva. Az óvodából kikerülve nagy váltás volt az iskola.
Írni és olvasni nagy nyomtatott betűkkel tanultunk, csak a második félévben kezdtük el az írott betűk megismerését. Újságcikkeket vittünk és abban játszottunk "betűvadászosat", az éppen megtanult betűkkel.




Hogyan nézett ki egy hetünk?

Rengeteg óránk volt, olyanok, amelyek a hagyományos pedagógiai rendszerben nem találhatóak. Sokszor hallom az emberektől, hogy nem értik a program célját. Nem értik, miért kezdtük a napot egy szőnyegen körbeülve.
Igen, ez volt az első óránk. Minden nap beszélgetéssel indult. Mindig volt egy felelős, aki az aznapi időjárást elmondta. Meséltünk a reggelünkről röviden,tömören, és még sok ilyen apró "feladatunk volt". Ezáltal megtanultuk a célratörő rövid beszédet, amire az élő beszédben mindenkinek törekednie kellene. Különböző játékokat játszottunk. Ilyen volt például, amikor mindenki mondott egy állatnevet, és aki következett az előzők állatneveit mondta el és hozzátette a sajátját is. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy koncentrációs gyakorlat, ami felébresztett minket, hogy utána a tanárnő hatékonyabban dolgozhasson velünk az órán. Megbeszéltük az aznapi feladatokat, és lehetőségünk volt arra, hogy válasszunk közülük (megtanultuk, hogy igenis, lehet saját véleményünk és döntésünk illetve megismertük a saját korlátainkat).

Az osztályterem nem úgy volt berendezve, mint azt megszoktuk az iskolákban. A jobb hátsó sarokban volt egy kis kuckó. Egy-két szék, egy szőnyeg, kispárnák és amitől kuckó lett, az a két könyvekkel teli polc volt, ami a szőnyeg oldalát elkerítette. Ez volt a mesesarok (erről majd később). A bal hátsó sarokban egy szőnyeg volt és egy hintaszék (azon ült a tanító néni), mi pedig körülötte a földön, legtöbbször körben. Az osztályterem többi részét az összetolt padok tették ki. Igen, nem kettesével ültünk, hanem 2-3 pad volt összetolva. Rengeteg csoportfeladatot kaptunk, sokszor kellett együttműködnünk, így elég hamar megtanultunk közösségben dolgozni, létezni, egymást segíteni és felismerni kivel lehet jó munkát véghezvinni. 


Az óráinkról...

Mint minden magyar iskolában nekünk is megvoltak a kötelező tantárgyaink. A matematika, a környezetismeret, a testnevelés és a többi tárgy sem hiányzott a palettáról. Viszont, amíg az évfolyamtársaink többsége hazament (vagy maradt napköziben), mi mindannyian kivétel nélkül iskolában voltunk délután három óráig. És nem azért, hogy a leckénket megcsináljuk. A megszokott tárgyakon kívül volt még pár olyan óránk, ami miatt kibővült az órarendünk.


Téma óra

Minden hónapban más témánk volt, ez volt a fő irányvonal, ehhez kötődtek a többi óráink. Volt madár, kutya, dínó, repülő, illemtan témakörünk, csakhogy néhányat felsoroljak. Ezeken az órákon a témában felvetődő érdekességekről beszélgettünk. Megtanultuk milyen madarak léteznek, hogyan élnek, mit esznek, milyen madárhangok vannak. Saját gyermeki kutatásunk alapján megismertük az őskor szakaszait, a dinoszauruszok fajtáit, beszéltünk a kihalásukról. Rengeteg olyan információt kaptunk ezeken az órákon, amelyek hozzájárultak tudásunk bővítéséhez.




Meseírás

Nagyon szerettem ezt az órát. A feladat az volt, hogy mindenki kitalált egy történetet (abban a témában, amely a téma órához kapcsolódott). A vázlat lejegyzése után, a tanító néni jóváhagyásával elkezdte megírni saját kitalált meséjét. Miután elkészült a történet, (ezekkel nyilván több ilyen meseóra is elment) a tanító néni hazavitte, begépelte, bekezdésekre szedte, kinyomtatta, majd lapokra ragasztgatta a történetet és egy kis könyv formájában összefűzte. A további feladatunk a saját könyvünk illusztrálása volt. 
A hátuljára könyvajánlót írtunk, a borító másik oldalára pedig olvasójegytartót tettünk és bele olvasójegyet helyeztünk.Miután elkészült a mű, a mesesarok polcaira tettük és bármelyik osztálytársunk elolvashatta, vagy mi hazavihettük és a rokonok
kikölcsönözhették tőlünk (játszva megtanultuk, hogyan működik a könyvtár). A legvégső fázis pedig, hogy bemutattuk a többieknek az elkészült mesénket. Ez úgy történt, hogy a tanulók leültek a szőnyegre. A hintaszékben (mesélőszékben) az ült, aki a történethez elkészült illusztrációkat mutatva olvasta fel a könyvét. Néha a tanárnő is olvasott nekünk mesét, amit nagyon szerettünk. 



A felnőtt világban ez egy prezentációs előadásnak felel meg. Megtanultuk, hogyan kell bemutatni a munkánkat 20-25 embernek. (Az év elején egy gyakorlaton körülbelül 60 embernek mutattam be prezentációt egy anyag kapcsán. Egyáltalán nem izgultam. Azt hiszem ennek is köszönhetem mindezt.) Nem beszélve arról, hogy a gyerekekben annyi kreativitás van, hatalmas a képzelőerejük, amit sikerül belőlük "kiölni". Ezeken az órákon a képzeletünk, szókincsünk, kreativitásunk tovább fejlődhetett.


Naplóírás


Pár naplóm a sok közül
Házi feladatunk volt a hétvégén naplót írni. Elsős voltam, amikor az első naplómat írtam. Azóta szinte minden nap írtam a naplómba, bár az utóbbi időben sajnos nincs rá időm. Amellett, hogy érdekes visszaolvasni mi történt velem régen, segít feleleveníteni az emlékeimet, de ezen kívül még más haszna is volt: gyakoroltuk a fogalmazást, a helyesírást.
 Megtanultuk már előre, középiskolára az esszéírást. Természetesen be kellett tartanunk a formai követelményeket: bevezetés, tárgyalás befejezés. Sok osztálytársamnak nyűg volt, de szerintem a középiskolában mindenkinek hasznára válhatott. 






Egyik naplóm, negyedik osztályos koromból

Olvasás óra

Bizony, volt egy ilyen óránk is. Ez abból állt, hogy hoznunk kellett egy könyvet- persze a tanárnő ellenőrizte, hogy mit olvasunk- és háromnegyed órán keresztül a könyv világában éltünk. 
Ahogy felgyorsul az életünk, úgy egyre kevesebb idő jut könyvolvasásra. A modern technológia mellett, amikor a gyerekeknek ott a tablet, a számítógép, a filmek, mesék egyszerűbb ezeket nézni, és nem olvasni.
Legalább ezeken az órákon mindenki biztosan olvasott. :) 
Hogy mire volt jó ez az óra az előbb leírt dolgon kívül? 
Szókincsünk bővítésére, képzeletünk erősítésére.


Osztályzás 

Nem kaptunk egyest vagy kettest, sem csillagos ötöst. Helyette szomorú vagy mosolygós arcot kaptunk a füzeteinkbe. Nagy dicséret esetén a mosolygós archoz tartozott egy haj, vagy egy sapka. Nem éreztük azt, hogy teljesítenünk kell, nem volt rajtunk nyomás. A pozitív megerősítés volt tanítóink célja. A helytelen megoldásainkra felhívták figyelmünket és megbeszéltük, hogyan javíthatnánk rajta. 
Minden feltétel megvolt, hogy motiváltak legyünk a tanulásban, de nem vették el a kedvünket tőle. Elérték, hogy megtanuljuk, nem azért kell tanulni, mert kötelező, hanem a mi érdekünk, hogy okosabbak legyünk, mert csak így tudunk - a tudás birtokában- boldogulni a munka világában és az életben.
Tehetséggondozással is foglalkoztak tanítóink. Figyelték a pályázatokat, és ösztönöztek minket, hogy készítsünk a kiírásnak megfelelő pályaműveket.

Ez az egyik naplómban volt. Így kaptam visszajelzést a munkámról.



Végezetül

Azt hiszem anyukámék legjobb döntése volt, hogy beírattak ebbe az osztályba, holott az elején gondolkoztak, mert 22 fiú közé kerültem rajtam kívül egy lánnyal. A volt osztálytársaim közül néhánnyal tartom a kapcsolatot, többségük most egyetemre jár és jó teljesítménnyel tanul. 
Nagyon jó osztályközösség voltunk, ami nyilvánvaló, ha az ember ilyen rendszerben tanul.
Nyilván a tanerőn is múlik a lépésről lépésre pedagógiai módszer sikere. Sidi Lászlóné és Farkasné Hámori Gabriella remek tanárnőim voltak.


Ha tetszett az írásom oszd meg :)) 



Elsős osztályképem, alsó sorban állok én, felső sorban
 Sidi Lászlóné és Farkasné Hámori Gabriella


Osztálykiránduláson

    Germanwings- Öngyilkos pilóta?

    A német ügyészség megerősítette: a másodpilóta egyedül tartózkodott a kabinban, amikor tegnap délelőtt az Airbus A320-as utasszállítógép lezuhant az Alpokban.

    Hogy a kapitány miért hagyta el a pilótafülkét, azt jelenleg nem lehet tudni. Számos találgatás indult az üggyel kapcsolatban. A francia ügyészség szerint Andreas Lubitz direkt vezette a gépet a hegyoldalnak, ezzel öngyilkosságot elkövetve. A másodpilótáról tudni kell, hogy 2 éve állt alkalmazásban és 630 órát repült a baleset időpontjáig.

    Hogy miért nem engedte vissza kapitányát azt nem lehet tudni. 


    A marseille-i ügyész a fekete doboz felvételeire hivatkozva elmondta:  Andreas Günther Lubitz egyedül irányította a repülőgépet a katasztrófa bekövetkeztekor, ő volt az, aki a gép végzetes süllyedését előidézte. Bár egy szót sem szólt ezalatt, de végig normálisan lélegzett, nem vesztette el eszméletét. 

    Ha tényleg öngyilkosságot követett el, akkor 149 ember (köztük egy 16 fős gimnáziumi osztály) halála szárad a lelkén. 

    Remélem sikerül minél hamarabb kideríteni ki volt a felelős és miért történt a tragédia,
    bár ezt a 150 emberi életet sajnos az sem hozhatja vissza.

    Nyugodjanak békében! 


    süti beállítások módosítása