Ha nincs jobb dolgom és közlekedési eszközön utazom, szeretem nyomogatni a telefonom. Nem tudom igazából miért csinálom. Vajon másik miért csinálják, hogy értelmetlen játékokkal játszanak? Unalom? Pótcselekvés? Nem tudom. Mindenesetre elég jó időtöltő. 

Tegnap egyik barátom mutatott egy játékot. A neve Impossible Drew. Valamit kellett keresnem a Candy's Chrush után - amit meguntam -, mert csomó ismerősöm megelőzött, amíg négy hónapon keresztül a háromszáz-akárhányadik pályán tököltem. Valamiért presztízsveszteség, hogy régen az első öt emberben voltam, most meg ott kullogok a lista közepén.

Az Impossible Drew sem éppen egy okosító játék. Hasonlít a Temple Runhoz (aki ismeri) aminek a lényege, hogy a képernyő egyre gyorsul, ahogy haladunk előre az időben. Itt azonban nem menekülni kell és ugrálni, hanem megadott motívumokat rajzolni. Nem valami könnyű , főleg, hogy a játék mindenbe beleköt. Még a 3-ast sem úgy kell rajzolni, ahogy azt tanultam. És egy csomó bonyolult szimbólum is van benne. Természetesen, hogy ne legyen unalmas néha bedob egy lehetőséget, hogy jobbra, balra, előre, felfele vagy lefele akarok haladni az úton. Ilyenkor elhúzom abba az irányba az ujjam a képernyőn. Pontozza is, hogy mennyire rajzolok pontosan. Nem tudom mennyi a rekordom, mindenesetre könnyen rá kattanhat az ember, mert ha nem rajzolom le jól az adott formát és nekiütközök a falnak, akkor vége a játéknak. Nincs last chance. Ennyi, kész. 

És ilyenkor mit csinálok? Replay? Naná! Az ember nem tudja elfogadni, hogy veszített. Szóval nehéz abbahagyni. Még egyet. Na még egyet.

Hopsz, és, még a megfelelő megállóban sem sikerült leszállni...