Kedves Blog-naplóm!

A mai nap Gyöngyösre mentünk előadni a Made in Hungária című darabot, Komáromból. Nem mondom, hogy rövid út volt.
A reggelem amúgy sem indult valami fényesen. Elterveztem, hogy fél 9-ig alszom, persze ebből semmi nem lett, már 3/4 7-kor fent voltam.. Ki érti ezt?

Elmentem olaszórára a volt középiskolámba. Azt hiszem ilyenkor jövök rá, hogy milyen jó volt odajárni. Családias volt, mindenki ismert mindenkit, a tanárok közvetlenek voltak. Persze a rosszabb napokat nem élném újra, sem az érettségit. De maga a légkör az nagyon jó volt.
Meg is lepődtek azok a tanárok, akikkel találkoztam. Nyilván. Már három éve nem jártam arra. Kérdezték, hogy nosztalgiázom?
Egy terembe mentem, amihez kulcsot kellett kérnem. A mai napig nem értem miért zárják. Semmi nincs benne, De tényleg, csak székek meg pár asztal összetolva. Szóval odamentem és a portás néni széles mosollyal mondta, hogy alá kell írnom, ha el akarom vinni. Fura volt 3 év után újra aláírni. Benéztem régi ofőmhöz.. Néhány fiú virágot hozott neki épp nőnap alkalmából - azt remélve, hogy az órán nem írnak majd dolgozatot. :) Nice try.  A legmeghatóbb - , amit felfedeztem a biológia szertárban-, ahol a tanárnő felkészül az órára, az egyik asztalon található parafatábla volt, rajta az osztályképeink és az érettségis szalagunk.





Aztán egy rohanás következett, mert egykor indult a társulat busszal Gyöngyösre. 10 perccel az indulás előtt észrevettem, hogy a karaktercipőm bizony otthon maradt, úgyhogy haza kellett autóznom. A cuccaimat előtte már lepakoltam a többieknél, úgyhogy út közben vettem észre, hogy nincs nálam a pénztárcám. Hazaértem, felnyaláboltam, amit kellett, és visszaindultam. Anyukám munkahelyén le kellett tennem a kocsit még, úgyhogy gyalogolhattam is utána.
Na ezt letudván felültem a buszra a többiek mellé. Milyen volt az út? Huhh. Azt hiszem ezt most ide nem írom le. :) Vidám, természetesen, mint az ilyen buszozások szoktak lenni.
A helyszínen próba, smink, haj stb.. Készülődés, sürgés- forgás- kapkodás. És végül előadás. Azt hiszem nem volt rossz, bár belülről mindig talál az ember hibát, főleg a saját dolgaiban. Én ebben a darabban például táncolok, és folyamatosan próbálom figyelni magam. A darab most lett felújítva, Bakó Gábor új köntöst adott a táncoknak. Úgyhogy jelenleg arra figyelek, hogy lépés, mosolygás, kéztartás, lábtartás.. :)

Szeretek ezzel a társulattal fellépni és részese lenni az előadásoknak, hiszen nyálasan mondva, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Egyetértés- veszekedés- megbántódás... Minden van itt is, viszont amikor a színpadon állunk, mindenki hozzátesz a darabhoz, legyen akármilyen kicsi a szerepe. És ilyenkor egy csapat vagyunk. Azt hiszem talán ez a legjobb az egészben. :))